2017. augusztus 7., hétfő

Negyedik fejezet



Isabel López szemszöge:


Miután elköszöntem mindenkitől a múzeumban, és átöltöztem, egyenesen az étterembe mentem. Hátraballagtam a konyhába majd megölelgettem régi jó barátomat, Antonio-t. Már a kezdetek óta, nálam dolgozott. Ő volt az első szakácsom. Eleinte mi ketten tartottuk a frontot a konyhában, de az idő minket is elválasztott. Egyre több vendég és egyre több munka jött. Emberhiány miatt pedig szinte folyton adtam fel az álláshirdetéseket. Szerencsémre ma már a legjobb és legmegbízhatóbb csapattal büszkélkedhetek. Egytől egyig fontos részei az étteremnek. A pincértől kezdve a főszakácsig.
- Találd ki, hogy kik voltak ma Edu látogatói! - csacsogtam a mellettem dolgozó Antonio-nak.
- Csak nem, egy újabb szülinapi csapat? – nevetett miközben odaadóan dolgozott.
- Nem - mosolyogtam. -A Real Madrid játékosai!
- Óó.
- Tudom, hogy téged hidegen hagy a foci, de képzeld el hogy hogy örült!
- El tudom képzelni - mosolygott miközben egy pillanatra felnézett rám.
- Antonio! - löktem meg egy picit. Kicsit nagyobb lelkesedést vártam volna tőle.
- Ígérem csak miattatok, elmegyek egyszer én is. - mondta miközben rám nézett.
- Örülök - mosolyogtam. - Na de most hátra megyek. Befejezem, amit tegnap elkezdtem. - mondtam mire csak bólintott és folytatta tovább a munkáját.
A könyvelés teszi ki az itt töltött időm 70%-át. Ennek nem igazán örülök, de valakinek ezt is meg kell csinálnia, és ki más lenne az, mint én? Persze ez evidens, mivel az enyém a hely és én állom minden fenntartását, viszont akkor sem szerettem a papírmunkával bíbelődni. Inkább sütnék és főznék a konyhában. Sokszor gondoltam már arra is, hogy felveszek, egy könyvelőt és így több időm lenne másra is. De mindig felhagytam az ötlettel. Nem akartam olyan ember kezébe adni az éttermem dolgait, akiben nem bízom meg 100%-osan. Így csak különleges alkalmakkor tevékenykedem a főszakácsom társaságában, a konyhában. Ezek nem voltak mások, mint magánrendezvények. Ja és hétvégenként. Igaz nem mindig, de ha tudtam, segítettem a legnagyobb forgalomban. Akár a főzésnél, akár a felszolgálásban. Pont egy ilyen este volt az is, amikor megismerkedtem Iker-ékkel. Sara-t már az egyetem óta ismertem, de csak később találkoztam Iker-el. Azóta olyan a viszonyunk, mintha testvérek lennénk. Az egész családot jól megismertem. Nem egyszer volt, hogy Unai vagy éppen az apukája születésnapjára készültek itt. Ez pedig nekem mindennél jobban esett. Ez bizonyította be számomra a legjobban, hogy hová is jutottam. Hogy mennyire megérte a sok erőfeszítés amit belefeccöltem ebbe a helybe. Mikor nagy erőlködésekkel és sok-sok munkával, de meglettek a csillagjaim. Az életemnél is büszkébb vagyok az étteremre és a dolgozóira. Hogy velük együtt mindezt képes voltam elérni.
- Hola! – köszönt testvérem miután kopogtatott az ajtón. - Hoztam teát! Ja és Antonio mondta, hogy már lassan feszítővasat kéne hozni, mert odaragadtál a székedhez - nevetett Edu. Észre sem vettem az idő múlását, annyira beletemetkeztem a munkába. Az órára pillantva tudatosult csak bennem, hogy már estefelé jár az idő.
- Szia! - mosolyogtam. - Hehe, jó vicc. De még végezni akarok ezzel - mondtam miközben a papírra böktem a tollam végével. - Azért mond meg neki, hogy köszönöm! - nevettem majd elvettem a kezéből a felém nyújtott bögrét.
- Képzeld Mourinho meghívott minket a következő hazai Real meccsre –mesélte izgatottan, boldog vigyorral az arcán.
- Azta! És nem estél össze izgalmadban?
- Haha, jó vicc. –nevetett erőltetetten. –Egyébként, ha nem gond, megadtam pár focistának a számod - mondta úgy mintha csak az időjárásról tett volna szót. Először nem is esett le teljesen az, amit mondott, csak pillanatokkal később.
- Hogy mit csináltál? - akadt fenn a szemöldököm.
- Nyugi csak viccelek - nevetett. Úgy látszik, ő jót szórakozott rajtam. Én meg majd' szívrohamot kaptam, hogy ne adj' Isten éjjelente idegenek szórakozzanak azzal, hogy hívogatnak. - De ahogy láttam az a Ramos gyerek nagyon beindult rád - nevetgélt mire csak megráztam a fejem és megdobtam a tollam kupakjával.
- Na menjél! - tessékeltem ki viccesen. - Egyél valamit és látni sem akarlak! - mondtam mire felnevetett majd adott egy puszit a homlokomra és elment.

Este kilenckor hagytam ott az éttermet és indultam haza. Elfáradtam és nem vágytam akkor már semmi másra, csak egy forró fürdőre és egy nyugtató zöld teára lefekvés előtt. Így is tettem amint hazaértem. Míg folyt a kellemes hőmérsékletű víz a kádba, addig elkészítettem kedvenc mangós teámat, amit pancsolás közben terveztem elkortyolgatni. Amint beleültem a meleg vízbe egy mélyet sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Átjárta az egész testemet a víz, nyugtató hatása. Élveztem az édes semmittevést és örültem, hogy egy pillanatra kikapcsolhattam az agyamat. Kizártam minden olyan gondolatot, amely egy kicsit is felkavart és csak a testemet átjáró kellemes érzésre koncentráltam, miközben elfogyasztottam a meleg teámat. De természetesen nem sikerült teljesen kizárni minden őrjítő gondolatom. Minden csepp vízben ott lapult Sergio Ramos vággyal teli ígérete.
Látszólag ő is tipikusan az a fajta férfi volt, akire hosszabb távra nem lehet számítani. Az a fajta ember, aki már annyiszor megégetett és fájdalmat okozott. Bár igaz, nem ismertem a hátvédet, de még mindig nem voltam benne biztos, hogy meg kéne. Nem akartam újra, naivan belemenni valami olyasmibe, amiben nem voltam biztos. Féltem, hogy csak a macsó, szívtipró beszél belőle, és nem akartam újra megégetni magam. Hiszen tudtam, ha engedek neki, onnan már nincs visszaút. Mert ha a szívem meglódul, nekem végem.
Mindig is az volt velem a baj, hogy gyorsan megkedveltem az embereket. Míg a bizalmamat csak nagyon kevés élvezhette. De a szívem szeretetre éhezett, és akárhányszor csalódnia kellett, még éhesebb lett. Ezért volt annyira nehéz már az ismerkedés. Féltem a csalódásoktól és a fájdalmaktól, pedig tudtam, hogy elkerülhetetlenek.
Viszont mikor a közelemben volt, alig tudtam megálljt parancsolni magamnak. Elborította a testemet a vágy és szinte lángoltam. Kétség kívül megvolt közöttünk a kémia. Talán, már túlságosan is.
Gondolatmenetemet a hidegre vált víz szakította félbe. Szinte észre sem vettem az idő múlását, teljesen elkalandoztak a gondolataim.
Amint magamhoz tértem és végeztem a szokásos esti rutinommal, bekuckóztam még egy kicsit a tv-m elé és megnéztem a késő esti híreket. Ugyan is a hosszúra nyúlt fürdőzés miatt már csak azt tudtam meglesni. A sok baleset, és politikai hír mellett a sport híreket is meghallgattam. Onnan tudtam, meg például azt is, hogy a héten már elkezd edzeni az Európa Bajnokságra a spanyol válogatott.
Már vártam a tornát, ugyan is az első spanyol csoport meccsre már meg is vettem a jegyet, ami kerek egy hét múlva lesz. Edu is jön velem Gdansk-ba, és szerintem mondanom sem kell, hogy mekkora lázban ég miatta. Mondjuk az igazat megvallva nem csak ő.


Sergio Ramos szemszöge:


Pár napja végre újra csatlakoztam a válogatott csapatához. Már alig vártam, hogy újra bizonyíthassak a nemzeti színekben. A négy évvel ezelőtti Európa bajnokság és a két évvel ezelőtti világbajnokság után, mindenki nagy reményeket fűzött hozzánk. Nem beszélve arról, hogy címvédőként indultunk.
Tele voltam energiával és bizonyítási vággyal. Tűkön ülve vártam már az Olaszok elleni csoportmérkőzést, ami pár nap múlva lesz esedékes. Holnap pedig már Gdansk-ban leszünk, ahol egy kicsivel több, mint egy hétig fogunk lakni.

Most pedig éppen Iker-re és Sara-ra várok egy étteremben ülve. Már több mint fél órája késnek, ami minden bizonnyal nem a kapus hibája. Már épp hívtam volna a csapatkapitányt mikor besétáltak az ajtón. Egy nagy sóhajtás kíséretében ültek le az asztalhoz, velem szemben, mire majdnem hangosan felnevettem. Elég volt egy pillantást elkapnom a pár között, már is tudtam, hogy veszekedtek.
- Nos. Tej van a bablevesben? –kérdeztem viccelődve mire Sara csak megforgatta a szemeit, Iker pedig csak szerényen bólintott egyet. Olykor esküszöm, hogy szeretem, amikor feszültség van köztük. Valamiért mérhetetlen nagy nyugodtság fog el tőle, mert olyankor eszembe jut, hogy ők sem tökéletesek. –Fogadjunk a holnapi utazás miatt –mondtam ki gondolkozás nélkül, mire Sara jelentőségteljes pillantást vetett rám. Néha komolyan ölni tudna a szemeivel. –Szóval ráhibáztam! –mosolyogtam önelégülten miközben hátradőltem a kényelmes székben.
- Olykor-olykor komolyan elgondolkozom rajta, hogy nincs e valami komoly baj a fejeddel –mondta Sara mire elnevettem magam. Éreztem, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot szóval inkább visszavettem a stílusomból.
- Jó, oké, értem. Egy kicsit túlzásba estem –mondtam. –Bocsánat.
- Köszönöm –mondta a lány miközben kinyitotta az étlapot.
Iker mesélt már róla, hogy Sara milyen szeszélyes az utazásai előtt. Az egyik pillanatban még édes és ölelgetnivaló a másikban pedig – Iker szavaival élve – egy igazi „házisárkány”. Ilyenkor örültem annak, hogy ezt nekem nem kell senkivel sem átélnem.
Persze volt mikor azt kívántam, bárcsak lenne egy normális lány az életemben, akihez hazamehetek. Olyankor irigyeltem Casillas-t. De valamiért mindig az olyan nőket fogtam ki, akiket jobban érdekelt a bankszámlám mérete, mint én magam. És őszintén már kezdtem belenyugodni, hogy másmilyen nők már nem is élnek a környezetemben. Valahogy nehéz volt már elhinni, hogy vannak olyanok, akiket nem a pénz érdekel. Ezért is lepődtem meg annyira a múltkor, hogy Isabel kiakarta fizetni a fuvart. Pedig már a kocsimból ítélve is gondolhatta volna, hogy nem szorulok rá. Ő még is otthagyott 10 eurót az ülésen.
Más volt, mint a többi nő, pedig nem is ismertem igazán, de már akkor tudtam, hogy különleges. Ha olyan lett volna akár csak a többi, nem küldött volna el, amikor először álltam meg mellette. Sőt igazából szinte alig akart beszállni mellém a kocsiba. Teljesen hidegen hagytam.
Gondolataimból visszatérve az étlapot kezdtem el mustrálni. Szinte már az első soron megakadt a szemem. Minden étel nagyon jól hangzott, nem is értettem, hogy miért nem jártam még itt soha ezelőtt.
Miután nagy nehezen kiválasztottam milyen ételt szeretnék fogyasztani, megjelent az asztalunk mellett egy nő. De nem is akármilyen nő. Lassan és komótosan néztem végig alakján és már tudtam, hogy nekem lőttek. Egyből elkezdtem izegni-mozogni a székemen ülve, ugyan is hirtelen szűkösnek ígérkezett a nadrágom. Hihetetlen nagy vágyat keltett fel bennem, már a puszta jelenlétével is. Rövid, világos, fodros ruhát viselt és az illata már a megérkezése pillanatában elbódított. Vanília és orchidea kellemes keveredését éreztem a közelében. A legrosszabb énemet hozta ki belőlem. Egyszerűen nem bírtam magammal. Megőrjített. Még egy nő mellett sem éreztem azt, hogy ennyire vissza kelljen fognom magam. Csak egy szó jutott eszembe a láttán! Kell. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megérinthessem. Pedig még csak nem is ismertem.
Mosolyogva köszöntötte egy-egy puszival az előttem ülő párt, míg én meglepetten egy helyben ültem. Semmit sem értettem. Iker még is honnan ismerheti Őt? Miért ad neki puszit és vajon mióta ismerheti?
Ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, míg felvette a rendelést. Alig tudtam kinyögni azt, amit szerettem volna. Kiszáradt a torkom és teljesen összezavarodtam. Amikor otthagyta az asztalt egy nagy sóhaj kíséretében túrtam bele a hajamba. Teljesen elvette az eszemet ez a nő.
- Iker –mondtam ki az előttem ülő nevét, miközben szemeimmel a nő távolodó alakját követtem. –Ő a stoppolós lány!
- Hogy Isabel a stoppolós lány? –kérdezett vissza hitetlenkedve. –Azt nem hinném. Ha pedig mégis így van, miért nem mondtad el, amikor a testvére múzeumában jártunk?
- Jobban lekötött a tény, hogy becserkésszem, mint hogy tudassam veled, hogy ki is Ő. –mondtam. –Meg amúgy is, fogalmam sem volt, hogy te ismered!
- Évek óta az egyik legjobb barátunk –kezdte. – Még csak nem is gondoltam rá, hogy Ő az, aki miatt napok óta be nem áll a szád.
- Honnan ismeritek? –kérdeztem miközben arra néztem ahol az imént eltűnt.
- Az egyetemen ismertem meg –válaszolt Sara. –Viszont a diploma után évekig nem is tudtam mi van vele, aztán egyszer bejöttünk ide Iker-rel –mosolygott rá a mellette ülő kapusra, majd visszanézett rám. –Akkor jöttünk össze. Isabel szolgált ki minket, és akkor mondta el, hogy ez az Ő étterme –mesélte a riporter. Meglepődtem egy kicsit. Mármint azon a részen, hogy Isabel-é az étterem. Nem néztem volna ki belőle, hogy egy étterem tulajdonosa. Bár jobban belegondolva, nagyon illik hozzá.
- Nos, akkor előre is jó étvágyat nektek, a rendeléseteket pedig leadtam –bukkant fel újra asztalunknál Isabel.
Megint csak azt váltotta ki belőlem, mint percekkel ezelőtt. Pedig még csak most kezdtem el lenyugodni. Nem tudtam levenni a szemeimet hosszú combjairól, amik megint csak őrületbe kergettek. Borzalmas nagy késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, viszont vissza kellett fognom magam. Még a végén perverznek gondol, és végleg elbúcsúzhatok tőle. Így inkább maradtam az udvariaskodás mellett, ami valljuk be, mindig beválik.
- Nem csatlakozol hozzánk? –kérdeztem a mellettem lévő szabad székre mutatva.
- Köszi, de most inkább kihagynám. –mondta miközben az állkapcsa láthatóan megfeszült, majd egy-egy puszival elköszönt az előttem ülőktől, nem sokkal később pedig kilépett az étterem ajtaján.
- Ezt jól megkaptad –kuncogott Iker mire egy lesújtó nézéssel ajándékoztam meg. –Végre egy nő, aki nem mászik egyből az ágyadba –nevetett hitetlenkedve.
- Őrjítő ez a nő komolyan –motyogtam magam elé meredve. Nem tudtam mit kezdeni vele. Mintha teljesen hidegen hagynám, amit nehezen hiszek el. Lehetetlen, hogy ne érezze azt, amit én. Olyan szintű kémia dolgozik kettőnk között, hogy fel sem tudom fogni. Kell nekem ez a nő!

2 megjegyzés:

  1. Drága Sofia!

    Először is, ne haragudj, amiért csak most írok először a történethez, pedig már régen megérdemelted volna a véleményt. Ami azt illeti, engem teljesen meggyőztél arról, hogy érdemes olvasnom tőled.
    Már az alapsztori megfogott az egész világban, amit felépítettél eddig nekünk, nem mindennapi, van benne egyediség. Különösen az tetszik a stoppolásos első találkozáson kívül, hogy a főhősnőnk nem omlott egyből a mi focistánk karjába. Megfogott Isabel karaktere, mert egy erős, független nő, akinek mégis vannak érzései, félelmei, sérülései, mégis vágyik a gyengédségre, amit remélem, egyszer a spanyol hátvédtől fog megkapni. Habár azért még rendesen küzdenie kell Sergionak is.
    Ami a részt illeti, ez is remek lett, akárcsak a többi. Tetszik, ahogy próbálod aprólékosan felépíteni Isabel és Sergio között az érzelmeket. Nem kapkodod el, és ez jó, mármint úgy értem, hogy egyikük sem lesz első látásra szerelmesek, hanem még most is abban a fázisban vannak, hogy nem közömbösek egymásnak, de azért ez még nem szerelem. És ezt remekül vezeted fel nekünk.
    Már nagyon várom a folytatást, úgyhogy remélem, minél előbb olvashatom!

    Puszillak,
    Noemi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Noemi!

      Semmi gond, viszont tagadhatatlanul örülök neki, hogy végül írtál! Nagyon aranyos vagy. Próbáltam valami olyat írni, ami nem az a tipikus, „egymásba botlottunk és szerelembe estem” féleség. Nagyon örülök neki, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet az alapsztori, és hogy látsz benne potenciált. Nagyon sokat jelent számomra minden vélemény.

      Isabel pontosan az a nő, akit leírtál. Függetlennek és erősnek mutatja magát, viszont neki is ugyan olyan törékeny szíve van, mint bárki másnak. Sok fájdalom érte már, így az átlagnál talán jobban is óvja, ami miatt Sergio-nak igen csak meggyűlik majd a baja.

      Köszönöm szépen! Tényleg szinte szavakba sem tudom foglalni, hogy mennyire örülök, hogy tetszett a fejezet. Ami pedig Isabel és Sergio között kibontakozó érzelmeket illeti…úgy gondolom, ezek a pillanatok és találkozások a legérdekesebbek és legizgalmasabbak. Így felesleges lenne elsietni őket.
      Hétfőn már olvashatod is a következő részt!

      Puszi,
      Sofia Lopez

      Törlés