2017. július 31., hétfő

Harmadik fejezet



Sergio Ramos szemszöge:


Kótyagosan keltem ki az ágyból, majd dörzsöltem meg a szemem egy nagy ásítást követően. Felpillantva az órával találtam szembe magam, ami éppen hét órát mutatott. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy majdnem egy fél napot aludtam. Viszont, már sokkal kipihentebbnek éreztem magam. Eltűnt a tegnapi fáradság érzete, és frissen keltem ki az ágyból.
Bementem a fürdőbe majd lezuhanyoztam és hajat mostam. Miután elkészültem lementem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Hiába aludtam ki magam, a reggelt mindig kávéval kezdtem. Fütyörészve kezdtem el kávé után kutatni, de sajnos nem sokkal utána rá kellett jönnöm, hogy kifogytam belőle. Így nem is volt kérdéses, hogy muszáj megejtenem egy kávézót útban Iker felé.
Miután megreggeliztem, fogtam az Audi RS5 kulcsát és a belváros felé vettem az irányt. Szinte sosem jártam kávézókba. Sokkal jobban szerettem otthon nyugiban kávézni, mintsem egy hangos és zsúfolt helyen. De vannak esetek – lást most is – mikor nincs más választásom.
Mielőtt még kiszálltam volna a kocsiból magamra kaptam egy baseball sapkát. Nem volt messze a hely a stadiontól, így felkészültem arra az eshetőségre, ha netalántán belebotlanék pár rajongóba az utcán. Nagy léptekkel mentem a kávézó felé, szinte körbe sem nézve az úton. Alig vártam, hogy végre koffein jusson a szervezetembe és végre normális fordulatszámon működjön az agyam. Ezért kértem is egy dupla espresso-t.
A következő pillanatban azonban teljesen lefagytam. Amint meghallottam az utánam következő lány hangját libabőr futott végig a testemen. Először nem akartam elhinni, így megvártam, míg újra megszólal.


Isabel López szemszöge:


- Egy csokis hosszúkávét szeretnék kérni –adtam le a rendelésemet a mosolygós srácnak, aki miután megírta a poharamat neki is állt az italom elkészítésének. Pár pillanat múlva azonban eszeveszett hangos csörgésbe kezdett a táskámban lévő telefonom. Miután sikeresen kibányáztam belőle, mosolyogva fogadtam bátyám hívását.
- Hola Isa! - köszönt a telefonba. - Ráérsz ma? Kéne egy kis segítség a múzeumban - kérdezte.
- Hola! Persze, mikor menjek?
- Tízre jön egy nagy csapat. Lena marad az előszobában, mi pedig körbevezetnénk őket - mondta el a tervet. - A többiek mára kimenőt kaptak, és Ignacio is csak délután tud bejönni.
- Oké, úgy jó is. Ott találkozunk! - mondtam majd elköszöntem tőle.
Pár perc múlva kézhez is kaptam a kis papírpoharamat miután kifizettem. Egyik kezemben a kávéval, másikban a telefonomat bújva indultam meg a kijárat felé mikor hirtelen elém lépett valaki.
- Nahát, a rejtélyes lány! - mondta miközben elkapta a derekamat, nehogy elessek majd segített, hogy meg tudjak állni a két lábamon.
Meg sem kellett néznem az arcát, hogy biztos legyek az előttem álló kilétében. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy a hátvédbe botlottam. Szó szerint.
A hangja végigbizsergette a testemet. A térdeim önkéntelenül is megroggyantak. Válaszként a keze még szorosabbra fonódott a derekamra, a testünk ijesztően közel került egymáshoz. Olyan határozottan és birtoklón fogott, mintha minden joga megvolna rá, hogy annyi ideig tartson a karja között, ameddig csak jólesik neki. Az érintése nyomán égett a bőröm, és őszintén nem sok kedvem volt kilépni karjai közül.
Hirtelen nem tudtam mit kezdeni a bennem növekvő vággyal az előttem álló férfi iránt. Csak azt tudtam, hogy baromi gyorsan meg kell szabadulnom az észvesztő illattól, ami lassan, teljesen elborította az agyamat. A mellkasánál fogva eltoltam egy kicsit magamtól, ami már is segített egy kicsit a tisztább gondolkozásban. Végül sikerült ellépnem tőle így végre a szemébe tudtam nézni.
- Isabel - inkább kijelentette, mint kérdezte, miközben rápillantott a kezemben lévő papírpohárra.
- Tudod ez így nem ér –mondtam.
- Pedig most nem kértelek, hogy mondd el a neved - mosolygott ellenállhatatlanul, viszont próbáltam annak a látszatát kelteni, hogy egyáltalán nem érdekel. Bár szerintem az előző magánszámom miatt már felesleges volt akármit is csinálnom. Már rég elárultam magam. Viszont még reménykedtem benne, hogy nincs veszve minden, és még nem könyvelt el egy aranyásó libának.
- Ez igaz, viszont kénytelen voltam elmondani a kávém érdekében. – válaszoltam higgadtan.
- És mikor egy idegennel találkozol? - kérdezte.
- Az más.
- Miért? –kérdezte játékos mosollyal az arcán.
- Tudod, ha elkezdesz egy játékot játszani, arra vágysz, hogy te nyerj - mosolyogtam sunyin.
- Szóval játszol? - kérdezte. - Nekem miért nem szóltál? Imádok nyerni - suttogta a fülembe.
- Éppen ezért.
- És mit szólnál ahhoz, ha együtt nyernénk?
- Ez egyszemélyes játék - mondtam miközben elléptem mellette, otthagyva a kávézóban leforrázva.
Útban a kocsim felé az elmúlt két napon és a bent történteken rágódtam. Mióta találkoztunk, szinte mindig gondolok rá. Furcsa módon, de valami vonzani kezdett hozzá. Bár igaz, hogy semmit nem tudtam róla, - kivéve azt, hogy profi focista - de valami mégis megfogott benne. Azonban akkorra már az is megfordult a fejemben, hogy csak túlgondolom, és csak képzelődöm az „érzéseimről”. Abszurdnak tartottam, hogy egy olyan ember iránt érezzek vonzást, akit nem is ismertem. Viszont a bent történtek után, már nem is tartottam annyira elképzelhetetlennek.
Miután feleszméltem gondolatmenetemből, beültem a volán mögé és beindítottam a kocsit. A műszerfalra pillantva láttam, hogy villog az üzemanyag szintmérő, így még útba kellett ejtenem egy benzinkutat is. Akaratlanul is, de elnevettem magam. De legalább észrevettem a jelzést és szerencsére nem kellett tíz kilométert vezetnem a legközelebbi kúthoz. Gyorsan tettem meg az utat, a kút és a múzeum között. Sok időt eltöltöttem a tartály feltöltésével, így egy kicsit késésben is voltam. Ritkán szoktam késni, nem volt megszokott tőlem és utáltam is. Ha valakivel megbeszéltem egy időpontot, akkor szerettem, ha ahhoz tartják magukat. Most viszont én késtem.
A szokásos parkolóban akartam megállni, de az már foglalt volt. Sőt, szinte alig volt szabad hely. Miután nagy nehezen találtam egyet, ahol el is férek a terepjárómmal, kiszálltam majd az épület felé siettem. Szerencsétlenségemre a legmesszebbi parkolóban tudtam csak megállni, viszont futni nem mertem, mert a végén még kitörtem volna a lábam, de azért igyekeztem. Mikor a múzeum elé értem, akkor láttam meg azt a nagy csapatot amiről Edu mesélt. A pólójukon a Real Madrid címere virított, és fel is ismertem pár férfit, aki épp nem háttal állt nekem. De sajnos nem tudtak sokáig lefoglalni, mivel már siettem is a bátyámhoz.
- Bocsi a késésért, de még el kellett, mennem a benzinkútra is - mondtam, de csak intett.
- Mindegy, ahogy látod megvártak - mondta miközben átadtam neki egy dobozt amibe még reggel csomagoltam nekik sütit. - Köszi - mosolygott. - Menj, gyorsan öltözz át, addig én elintézem a srácokat - mondta majd el is ment. Egy ideig követtem aztán bementem az öltözőbe. Felvettem a múzeum nevével ellátott pólót, farmernadrágot és egy kényelmesebb cipőt. Épp hogy végeztem, Eduardo már szólított is. Egy papírt nyomott a kezembe, amin a szobák számozása volt, mivel a papír nélkül sajnos mindig összekevertem a szobákat. Végül miután megbeszéltünk minden részletet, kimentünk a focistákhoz, hogy végre belekezdjünk a munkánkba. Hirtelen minden szem ránk szegeződött, ami miatt eleinte még tartottam, de akkorra már szerencsére nem feszengtem tőle.
- Hola Isabel! - fogta meg valaki a derekam, ami miatt egy kicsit megijedtem mivel háttal álltam a férfinak és váratlanul ért.
- Hola! - mondtam miközben megfordultam és egy mosolygós Iker-el találtam szemben magam. - Iker! - mosolyogtam rá majd adtam neki két puszit. - Rég láttalak!
- Igen, régen voltunk már nálad - nevetett majd kezet fogott a bátyámmal. – Sara, pont a héten említette, hogy menjünk el hozzád.
- Örülnék neki! Csak mostanában eléggé eseménydús napokat tudhatok a hátam mögött.
- Akkor mindenképp be kell iktatni egy találkozót –mondta mosolyogva. - Majd mondom Sara-nak, hogy találkoztunk, de megyek is vissza, nem akarlak feltartani, aztán ügyesen, mert figyelek! - mondta mire muszáj volt felnevetnem. Megölelt majd visszament a csapathoz. Ha jól láttam szinte mindenki itt volt, Sergio-val egyetemben. Mielőtt még elvesztem volna a gondolataimban, Edu odalépett mellém majd meglökve a vállam jelezte, hogy elkezdhetjük a körbevezetést.
Miközben beszéltem, a tekintetem többször is összeakadt egy-egy játékoséval. Ahogy gondoltam, nem nagyon kötötte le őket a beszédem és többször rajtakaptam őket, hogy a telefonjuk után kutatnak a zsebükben. Pedig én tényleg mindent megpróbáltam. Bár lehet, csak szimplán én voltam olyan unalmas.
Mikor az első szoba végéhez értünk megálltam az ajtóban majd vártam, hogy átmenjenek a következő terembe, bátyám vezetésével. Így a csoport mögé kerültem és egy kicsit össze tudtam szedni magam.
- Hogy hogy itt? - hallottam meg egy számomra ismerős hangot.
- Csak segítek - suttogtam. - És te? Inkább figyelj oda.
- Most éppen más vonja el a figyelmem - mosolygott mire csak a fejemet ráztam. - Isabel.
Meleg bizsergés futott végig a testemben a nevem hallatán. Legszívesebben órákig hallgattam volna, ahogy mondja. Figyelni, ahogy azok a tökéletes ajkak megformálják ezt az egyszerű szót. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy kivel is állok „szemben”. Nem adhatom meg neki azt az elégtételt, hogy újra elolvadjak a szeme láttára.
- Még mindig egyedül szeretnél játszani? –kérdését a fülembe suttogta mire még a kislábujjam is görcsbe rándult. –Mert akkor állítom, hogy veszíteni fogsz.
- Miből gondolod azt? –kérdeztem magabiztosan a szemébe nézve miközben összekulcsoltam karjaimat a mellem alatt.
- Én mindig nyerek –mosolygott pimaszul.
- Sajnálom, de el kell, hogy szomorítsalak. –mondtam mire még nagyobb mosoly terült el az arcán. –Én is mindig nyerek –suttogtam ugyan csak a fülébe, majd magára hagytam és megkerültem a csapatot és bevezettem őket a másik szobába.
Abban a szobában szerencsére, nem kellett olyan sok mindenről beszámolnom, inkább nézelődni lehetett. Sok érdekesség volt a terembe. Leginkább a Di Stéfano és Puskás korból. Amikor nekikezdtem a mesélésbe, megint végignéztem a társaságon. Talán most már nagyobb volt az érdeklődésük, mint eleinte. Sergio-n láttam, hogy egy kicsit elkalandoztak a gondolatai. Csak bámult előre a semmibe.
- Na? - állt meg előttem Edu mire kérdőn néztem fel rá. - Mi volt Ramos-al? - kérdezte miközben a szemöldökét húzogatta, de csak legyintettem egyet. - Miért érzem azt, hogy nem mondtál el mindent a stoppos dologgal kapcsolatban? - aszta mindenit! Mi ő? Valami agy kurkász, aki a szemeimen át belelát a vesémbe is?
- Sergio vitt haza - mondtam mire felnevetett majd karba tette a kezét.
- Valahogy tudtam! - mosolygott. - De aztán csak szépen - mondta mire az oldalába csíptem és szerencsémre abbahagyta. Ezzel majdnem egy időben szólalt meg, hogy mehetünk a következő terembe.
Ő választotta a legnehezebb szobákat. Azért nehezek, mert azokban sokat kell beszélni, amihez ő nagyon is ért. Nő létemre sokszor rövidebbre fogom a mondandómat, mint ő. De a legjobb benne, hogy bármit érdekessé tud tenni a bolond vicceivel. Sokszor olyan mintha csak úgy ráöntötték volna ezt a szakmát. Jól áll neki és élvezi is, hogy sokat beszélhet. Egy igazi López.
Van mikor csak úgy bejövök a múzeumba és nézem, ahogy körbevezeti a kis diákokat. Ez a múzeum az élete, és szerencsére nagyon jól megy neki. Támogatom benne és segítek neki, mert ez teszi egy jó testvér. Ő is így tett mikor belekezdtem az étterem építésébe.
- Ki a kedvence? – érkezett a kérdés mellőlem. Odafordultam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy a portugál tréner tette fel a kérdést. - Lerí magáról, hogy nem mi vagyunk a kedvencei. - mondta zsebre dugott kezekkel.
- Eltalálta - mondtam. - Az én csapatom Londonban játszik hazai pályán - mosolyogtam mire csak bólintott. Egy pillanatra visszatereltem a figyelmem Edu-ra, de újabb kérdést tett fel.
- Csak nem az Arsenal? - kérdezte vigyorogva mire megcsóváltam a fejem.
- Kiskorom óta a Fulham road-i stadion a második otthonom - mosolyogtam, de csak újra bólintott. Meglepett, hogy pont ő érdeklődik. Vagy talán ennyire látszik rajtam, hogy hidegen hagy a madridi klub története?
- Hány éves? – kérdezte, amivel már rá is jöttem, hogy mire kíváncsi igazából.
- Huszonhat - válaszoltam, de mielőtt feltette volna a következő kérdését megszakítottam. - Nyolc éves korom óta szurkolok a Chelsea-nek - mondtam, majd újra bólintott. - Kint voltam München-ben is. A döntőn – mondtam mire megint csak mosolygott. Úgy látszik jó benyomást keltettem benne. Örültem, hogy érdeklődött. Ha tudná, hogy tiszteltem évekkel ezelőtt még Londonba akkor szerintem nem állna most mellettem ennyire nyugodtan. Nem mintha most másképp lenne, de akkor valahogy más volt az egész. Mourinho és a Chelsea szinte eggyé váltak. Jó volt nézni, ahogy irányítja a csapatot, és ahogy minden egyes részével küzd értük. Veretlenül vitte az együttest hazai pályán, és mindig próbálta a 100%-ot kihozni belőlük. Tiszteltem, mindenéért. Hogy három év alatt képes volt hat trófeát bezsebelni a klubnak, és a szeretetéért, amit a csapat iránt érzett.
Nagyon elgondolkoztam és szinte észre sem vettem az idő múlását. Edu már az utolsó mondatainál járt mikor odaléptem mellé és végül együtt megköszöntük a figyelmet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése