2017. augusztus 28., hétfő

Hetedik fejezet

Sziasztok! Gondoltam, most kivételesen, írok pár mondatot a rész elejére. Egyszerűen imádtam írni ezt a fejezetet, személy szerint én mindig az ilyen pillanatokat/jeleneteket szeretem a legjobban egy történet során. Számomra ezek a legérdekesebb, legélvezetesebb részek, ugyan is ilyenkor lehet megismerni igazán a főszereplő(ket).
Sajnos az iskola kezdetével, már nem fogok tudni ilyen sűrűn hozni részeket, ugyan is szeptembertől egyszerre két iskolába is járni fogok. Már előre rettegek, hogy hogyan fogom majd tudni beosztani az időmet, de mást nem majd Pest felé robogva a buszon, megírok egy fejezetet!
Köszönöm azoknak, akik követnek, és velem tartanak! Puszi mindenkinek, és kívánom, hogy jól teljen mindenkinek a nyár hátralevő része!




Isabel López szemszöge:


Végül engedtem a szívemnek. Nem csak egyszer. Napok teltek el, és Sergio minden este ott várt rám az étterem előtt, hogy hazakísérjen. Először kicsit megilletődtem, de aztán már vágytam rá, hogy újra láthassam. Egyre jobban vártam már az estéket, és azt is, hogy több mindent megtudhassak róla. Persze kutakodhattam volna utána akár a neten is, de úgy éreztem az csalás lenne.
A kezdeti ellenszenvem minden nap csökkent, ahogy egyre jobban ismertem meg. Ezzel szemben a félelem érzete, brutális gyorsasággal növekedett bennem. Rájöttem, hogy képtelen vagyok mellette uralkodni magamon, és ez halálra rémített. Tudtam, hogy valami olyasmi felé közelítek, amibe belehasadhat a szívem. Olyan szintű kémia dolgozott kettőnk között, ami már félelmetes volt.
Mégis minden reggel gyalog mentem munkába, csak is azért, hogy este vele sétálhassak.
Egyfolytában Ő járt a fejemben. Többnyire persze azon töprengtem, milyen hülye vagyok, hogy éppen rá gondolok, de akkor is ő járt a fejemben. Kezdtem teljesen bekattanni. Napról napra erősebbek lettek bennem az érzelmek. Már lassan nem is maradt hely a fejemben a józan gondolatoknak. Sehogy sem tudtam kiűzni a fejemből, már-már szánalmasnak éreztem magam az miatt, hogy nem tudok másra gondolni, csak rá!
A kis sétáink alatt, sok mindent megtudtam róla. Többnyire Ő beszélt, míg én hallgattam. Nehezen nyíltam meg felé, mert gátat szabtak bennem a félelmeim, mégsem éreztem magam rosszul a társaságában. Sikerült megnevettetnie, de a bohóckodásai ellenére is biztos voltam benne, hogy egy komoly ember áll előttem. Egy olyan ember, aki fiatal kora ellenére, már sok mindent elért az életében, és ez tiszteletre méltó volt.
Még úgy is alig tudtam felfogni, hogy velem tölti az idejét, miközben mellettem sétált. Nem értettem, hogy egy ilyen férfi, mégis miért akarna engem megismerni? Ugyan is nem büszkélkedhettem sok mindennel. Csak az éttermemmel és egy albérlettel a belvárosban. Nem voltam szupermodell, sem olyan lány, aki a címlapokon szerepel. Mégis velem volt, nem pedig mással.
Akárhányszor meg akartam volna futamodni előle és az érzéseim elől, mindig elérte, hogy ne tegyem. Hatással volt rám, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem akartam, hogy ez így legyen. Valami vonzott hozzá, valami olyasmi, amit nem tudtam megmagyarázni. Még magamnak sem.
Minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, amikor meghallottam a hangját. Ha a szemébe néztem, szinte egyből elvesztem, keresve a miértjeimre a válaszokat. Ha pedig véletlenül az ajkaira téved a szemem, ijesztő nagy vágy kapott el az iránt, hogy megérintsem. Néha már azt sem tudtam mi a jó és mi a rossz. Csak hallani akartam a hangját és érezni a közelségét.

- Csodálkozom, hogy még nem szúrt ki senki sem –mondtam miután rápillantottam az étterem előtti korlátnak támaszkodó focistára.
- Valójában én is –mosolygott ellenállhatatlanul majd elrugaszkodott a korláttól és mellém lépett.
- Nem értem, hogy miért kockáztatsz –mondtam miközben mosolygós szemeibe néztem. –A helyedben inkább otthon ülnék és tévéznék, mintsem reszkírozni azt, hogy egy sereg ember letámadjon, Madrid egyik legforgalmasabb utcájában.
- Most mondanám, hogy megéri, de az túlságosan is nyomulós lenne –mondta miközben rám pillantott, mire én felnevettem.
- Igazad van –mondtam miközben elindultam. –És nem is lenne helyén való –mondtam. Végtére Ő egy ismert focista, én pedig csak egy átlagos lány. Esélyünk sem lenne egy normális kapcsolatra.
- Miért ne lenne helyénvaló? –kérdezett rá miközben utánam indult és rám nézett. Hihetetlen volt, ahogy kinézett. Nem értettem, hogy képes valaki minimális erőbefektetéssel, ilyen lélegzetállítóan kinézni? –Basszus, barátod van! Igaz? –kérdezte miközben az arckifejezése pillanatok alatt vált kétségbeesettre. Kezével hirtelen a fejéhez kapott majd ujjaival végigszántott rövid tincsei között.
- Nem! –válaszoltam rá egyből, szinte már kínosan gyorsan. –Dehogy is –mondtam miközben egy pillanatra felnevettem. –Nincs senkim –mondtam majd újra rápillantottam.
Talán akkor fordult meg először a fejemben az, hogy igaza lehet a riporter barátnőmnek, és tényleg tetszem a focistának. Ugyan is az arca, abban a pillanatban sok mindent elárult. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, és talán egy kicsit izgatott is lett, amit nem tudtam, hova tenni magamban. A mosolya újra visszatért, és a szemei boldogan csillogtak.
- Az jó, mert akkor tényleg nem lenne helyénvaló –mondta miközben elindultunk, a kezeit pedig zsebre dugta. Eszméletlen lazaságot sugárzott magából, ami megdöbbentett egy pillanatra, főleg az előző reakciója után. A kétségbeesés nyomát sem lehetett már felfedezni rajta. Úgy sétált mellettem mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- És mégis meddig szándékozol minden estédet arra pazarolni, hogy velem sétálgass? –kérdeztem rá végül arra, ami a legjobban érdekelt. Amire a legkíváncsibb voltam azóta, mióta velem töltötte az idejét.
Egy pillanatra megállt, mire hátrafordultam felé és kérdő tekintettel néztem rá. Nem értettem az egészet, mégis miért éri meg ez neki? Vagy csak a bolondját járatja velem? Elhiteti, hogy tetszem neki, majd mikor végre beadnám a derekam, pofára ejt? Ez valami ócska, gyerekes játék lenne? Minden esetre bíztam benne, hogy nem igazolódnak be a félelmeim, és nem csak játszadozik.
- Először is, nem pazarolom, ez az egész jó célt szolgál –mondta miközben újra elindult utánam.
- Ó, igen? Mégis milyen célt? –kérdeztem kíváncsian miközben rá emeltem a tekintetemet.
Szinte már viccesnek tartottam a köztünk lévő magasság különbséget. Lehetett vagy félfejnyi is az eltérés, még úgy is, hogy magassarkút viseltem. Nem zavart, csak egyszerűen nem voltam hozzászokva. Sosem volt gondom a magasságommal, viszont mellette úgy éreztem, hogy nem ártana még nőnöm egy-két centit.
Bugyuta észrevételemből mély hangja rántott vissza. Csillogó szemekkel nézett rám, ami miatt először fel sem fogtam azt, amit mondott.
- Hogy végre beleegyezz egy vacsorába –bökte ki miközben mélyen a szemembe nézett.
Pillanatok alatt sűrű köd borította el az elmémet, amint újra hatása alá vont a tekintete és végre felfogtam minden egyes kiejtett szavát. Újra és újra visszhangzottak bennem, és alig hittem a fülemnek. Hihetetlennek tűnt, és folyton csak kérdéseket tettem fel magamban. Miért én? Mivel érdemeltem ki a figyelmét? Tényleg komolyan gondolná?
Óráknak tűnő ideig gondolkoztam, miközben csak pillanatok teltek el. A szeme még mindig csillogott és egyenesen rám nézett. Széles mosoly terült el az arcán, ami miatt megjelentek a szeme mellett azok az aranyos kis ráncok. A tekintete az arcomat kutatta, ami miatt kissé elpirultam. Nem akartam elhinni, hogy Ő engem akarna. Kételkedtem benne, és magamban is. Nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e vagy sem. Vagy inkább azt, hogy mi lenne a helyes döntés. Nem akartam ezüst táncán felkínálni neki a szívemet, márpedig elég közel álltam hozzá.
Vicces, hogy huszonhat éves létemre, rettegtem a gyengéd érzelmektől. Tisztában voltam vele, hogy rossz az, amit csinálok mégsem tudtam mit kezdeni vele. Sajnos így voltam bekódolva. Folyton azt vártam, hogy mikor fognak hátba támadni, és átverni. Szinte minden férfit egy kalap alá vettem, apámmal és a volt párjaimmal együttvéve. Persze tudtam, hogy ez így nincs rendjén. Végtére nem lökhetek el magam mellől mindenkit, aki egy kicsit is érdeklődik irántam. Erre sajnos mindig emlékeztetnem kellett magamat, ugyan is képes voltam a túlzott félelem miatt, akár minden férfival lekezelően viselkedni.
Úgy éreztem, hogy változtatnom kell. Mert ez már nem mehetett így tovább. Nem akartam egész hátralévő életemben rettegni az érzelmektől. Így vettem egy mély levegőt, majd gondolatban félretettem minden félelmemet, az előttem állóval kapcsolatban. Átadtam magam az érzéseimnek, amik már annyiszor bajba kevertek, és nyitni kezdtem a focista felé.
- Rendben –mondtam mire még szélesebb lett a mosolya. Pár percig még farkasszemet néztünk egymással, mire végre meg tudott szólalni.
- Akkor holnap nyolc óra? –kérdezte mire csak bólintottam egyet majd az ajtó felé fordulva betettem a kulcsomat a zárba. Viszont valamiért nem voltam képes elfordítani azt. Nem akartam otthagyni a focistát, mert tudtam, ha felmegyek a lakásba, újra előtörnek belőlem a félelmek. Ki akartam élvezni azokat a perceket és nem akartam törődni a bennem lakozó elfojtott nyugtalansággal. –Eljövök érted –mondta mire visszafordultam felé.
Még mindig boldogan csillogtak a szemei, amik engem is mosolygásra késztettek. Boldognak éreztem magam abban a pillanatban. Fellélegzett a lelkem és úgy éreztem nincs is jobb hely a világon ahol lehetnék. Csak is mellette, az albérlet lépcsőjén állva.
Aztán a tekintetem valamiért az ajkára vándorolt. Azt hittem belebolondulok a látványába. Teltek voltak, és hívogatóak. Szinte fájt végignéznem, ahogy lassan megnyalja őket, de sajnos nem tudtam levenni róla a szememet. Csak csendben álltunk egymással szemben, és nem csináltunk semmi mást.
- Rendben –nyögtem ki, miután végre sikerült elszakítanom a tekintetemet az ajkairól és sikerült összeszednem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni. Biztos voltam benne, hogy felfigyelt rá, hogy mennyire bámulom. Még a vak is észrevette volna.
- Akkor –mondta miközben kivette az egyik kezét a zsebéből és intett vele egyet. –Holnap látlak!

***

Másnap szinte az egész napomat Helena-val töltöttem. Segítettem neki az esküvője megszervezésében, ami kevesebb, mint egy hónap múlva lesz. Szegény lánynak levegőt venni sem volt ideje a sok teendő mellett, így boldogan ajánlottam fel neki a segítségemet. Tudtam, hogy szinte mindennel el van késve. Koszorúslány ruhát kellett nézni, virágokat kellett válogatni, asztaldíszeket nézni és nem utolsó sorban, még ki kellett választani a menyasszonyi ruhát is.
Eduardo nem igazán volt a segítségünkre, így őt elküldtük még az elején, és felhívtuk inkább Helena édesanyját, hogy segítsen nekünk. Fél óra múlva már ott is ült mellettünk az éttermem iroda részében, és velünk együtt törte a fejét. Számos katalógus illetve esküvői látványterv hevert az asztalon, és úgy éreztem megfulladok köztük. Sok volt ez így egyszerre, de a testvéremért és Lena-ért bármit képes voltam végigcsinálni.
Végül a fél napunk ráment mire átrágtuk magunkat a katalógusok tömkelegén. Annak ellenére, hogy tudtuk, hogy mit szeretne Lena, nagyon nehezen ment az apróságok kiválasztása, és mellette még alkalmazkodtunk Edu kikötéseihez is. Végül lassan, de összeállt a kép. Egy igazán gyönyörű, de egyszerű tengerparti esküvő képe. Már csak a virágok, és a ruhák voltak hátra, de addigra már annyira elfáradtunk, hogy megegyeztünk, inkább folytatjuk majd egy másik nap.
Miután végeztem a napi teendőimmel az étteremben, fogtam minden cuccomat és hazaindultam, hogy időben el tudjak készülni, a Sergio-val való vacsorára. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Viszont bíztam magamban, hogy nem fogok hülyeséget csinálni, ugyan is sajnos megvolt rá az esély, hogy végül túlnőnek rajtam az érzelmeim. És valami olyat teszek, amit később megbánok.
Nem estem túlzásba a kinézetemmel kapcsolatban, viszont mégis csinosnak éreztem magam a ruhámban. A lényeg az volt, hogy ne az sugalljam vele, hogy: „A desszertet hagyjuk ki!”. Egy leheletnyi sminket kentem csak az arcomra, és már késznek is nyilvánítottam magamat, miután belebújtam bézs magassarkú szandálomba.
Sergio pontban nyolckor csengetett. Mielőtt azonban még lementem volna gyorsan magamhoz kaptam a táskámat, és még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe. Meg voltam elégedve a kinézetemmel, így nyugodt szívvel hagytam el a lakásomat.
Ott állt a járdán, ahol esténként beszélgetni szoktunk. Valami csoda folytán, most még jóképűbb volt, mint amire emlékeztem. Fekete ingjében és farmerjában maga volt a megtestesült tökély. Lehengerlő és egyben pokolian szexi. Nagy levegőt vettem, és idegesen a fülem mögé simítottam egy kósza tincset, miközben azon fohászkodtam, hogy meg ne érezze a lassacskán tapinthatóvá váló szexuális feszültséget közöttünk.
Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy úgy tűnjek, mint akire a legcsekélyebb hatással sem bír, de - miközben Sergio komótosan végighordozta tekintetét a testemen - csakhamar rádöbbentem, hogy már jó ideje nem vettem levegőt. Sietve keresztbe fontam a karomat a mellem előtt - azon nyomban megbánva a ruhaválasztásomat -, de ezzel meg csak azt értem el, hogy még jobban kihangsúlyoztam a dekoltázsomat. Sergio szája enyhén szétnyílt, ahogy a tekintete a kelleténél egy kicsit tovább időzött a kérdéses helyen. Kihúztam magam és megpróbáltam kiszakadni a pillantása alól.
- Szia! –köszöntem a focistának, amivel újra az arcomra terelődött a figyelme. Lassan végignyalt az ajkain, miközben ujjai végigszántottak tincsei között. Én eközben olyan erősen kapaszkodtam borítéktáskámba, mintha mentőöv volna benne. Mielőtt azonban megszólalt volna, vett egy mély levegőt, ami után zavartan elmosolyodott.
- Szia –szólalt meg kissé rekedt hangon. –Gyönyörű vagy –mondta csillogó szemekkel. Zavarba hozott a bókjával, pedig sosem voltam az a fajta, akit két szóval le lehet venni a lábáról. Neki azonban mégis sikerült akkor, abban a pillanatban totálisan elolvasztania.
Úr isten, mire vállalkoztam!