2017. augusztus 14., hétfő

Ötödik fejezet


Sziasztok! Igen, végre itt hagyok egy kis szöszmöszt egy rész elején. Csak szeretném megköszönni, hogy érdeklődtök a történet iránt és hogy az eddigi visszajelzések szerint, tetszik is. A mai fejezet egy kicsit unalmas lehet, viszont sok mindent megtudhatunk benne főszereplőnk múltjáról. Remélem tetszeni fog!



Isabel Lopez szemszöge:



Kipihenten és frissen keltem ki az ágyból, egy hotelben Gdansk-ban. Egy nappal a meccs előtt iderepültünk a bátyámmal, hogy egy kicsit szét is tudjunk nézni a városban, ha már itt vagyunk. A tegnapi napot – azaz a megérkezés napját –sajnos alvással töltöttük. A több mint négy órás repülő út, illetve a két órás várakozás Frankfurt-ban és Berlinben eléggé lefárasztott mindkettőnket.
Viszont elterveztük, hogy a mai napot, amíg csak tudjuk, turistáskodással fogjuk tölteni. Bár már előre láttam, hogy Eduardo nem fogja sokáig bírni. Minden ilyen kiruccanásunk vége nyavalygással zárul általában. És a vicc az egészben, hogy sosem én nyavalygok. Ugyan is Edu-t nem lehet sokáig lefoglalni egy templomban vagy egy várban. Az elején még mindig nagy a lelkesedése, de amint egy kicsit többet kell sétáltunk már is átvált gyerek üzemmódba.
Így volt ez most is. Épp, hogy megnéztük a Szűz Mária templomot és a város közepében található Neptun szökőkutat, már neki is kezdett. Tudtam, hogy már semmi esély nincs arra, hogy további érdekességeket nézzünk, ezért beültünk egy kávézóba. Szép és hangulatos hely volt. A teraszáról pedig be lehetett látni a fél várost.
Viszont egy idő után sajnos már engem sem kötött le annyira a kilátás, pedig tényleg csodás egy város. Folyton a késő délutáni meccs járt a fejemben. Egész nap az esélyeket latolgattuk és már alig bírtuk kivárni a hat órát. Már ott akartunk ülni a lelátón, a nemzeti mezben és torkunk szakadtából szurkolni.
Mindig is szerettem a tesómmal meccsekre járni, ugyan is mellette nem kellett visszafognom magam. Nem féltem kiengedni a hangom és nem éreztem magam kínosan sem. Ugyan is ő mindig sokkal hangosabb és feltűnőbb volt, mint én. De én így szerettem. Így volt ez rendjén.
A kávézó után visszamentünk a szállodánkba, ahol nekiálltam dolgozni. Sajnos vagy nem, de a munka mindenhova elkísért. E-mailekre válaszoltam, rendeléseket adtam le a beszállítóknak, menüket állítottam össze és még egy kis könyvelésre is jutott idő.
Míg én beletemetkeztem a munkába, Edu rendelt nekem vacsorát a szobaszerviztől. Ugyan is, ameddig én el voltam foglalva, ő lement a szálloda éttermébe enni. Bár ő sem tétlenkedett. Utánajárt pár érdekességnek, amivel bővíthetné a múzeum látványosságait, illetve folyton tartotta a kapcsolatot menyasszonyával.
Nagyon gyorsan elment az idő munka közben, és már csak arra kaptam magam, hogy Edu figyelmeztet, hogy kezdjek el készülni a meccsre. Gyorsan felöltöztem majd bepakoltam pár cuccot a hátizsákomba és már készen is álltam az indulásra. Nagyon izgatott voltam.
Gyalog tettük meg az utat a stadion felé, ugyan is aránylag közel volt a szállodánkhoz, és addigra már ellepték a szurkolók az összes odafelé vezető utat. Út közben találkoztunk pár őrülten jól kinéző drukkolóval, és volt, akivel még közös képet is készítettünk. Fergeteges volt a hangulat már a stadion felé is, nem beszélve arról, ami már a lelátón várt minket.
Nagyon jó helyünk volt. Általában ha meg tudtam oldani és volt rá elég pénzem, akkor a kispad feletti részlegbe szoktam jegyet venni. Szerencsére most is úgy hozta a sors, hogy onnan nézhettük a mérkőzést így beláttuk az egész stadiont. Már tűkön ülve vártam, hogy fellépjenek a pályára a játékosok, ami az ünnepélyes megnyitó után meg is történt. A lelátók megteltek, tömve voltak a sorok és mindenki lélegzetvisszafojtva várta a kezdősípszót.
A várva várt sípszó után szinte felrobbant a stadion. A játékosok pedig megkezdték a mérkőzést. Az első félidő elég egyenrangú volt. Az olaszok szépen járatták a labdát, viszont a mieinket sem kellett félteni. Elöl Iniesta, Silva és Fabregas folytonos rettegés alatt tartotta az olasz védőket, viszont sajnos minden helyzetük sikertelenül végződött. Egészen a 37. percig nem osztott ki egy sárga lapot sem a magyar játékvezető, viszont addigra Balotelli már sokadik szabálytalansága felett már nem tudott elnézni.
- Nagyon erősek az olaszok –mondtam a mellettem álló Edu-nak miután lefújták az első félidőt.
- Nem gondoltam volna én sem, hogy ennyire kiegyenlített lesz a meccs –mondta miközben beletúrt a szemébe lógó hajába majd beleivott a sörébe, amit még a mérkőzés kezdete előtt vett. – De nyugi! Lesz itt spanyol gól –mondta miközben átölelte a vállamat.
A félidei szünetet végig hülyéskedtük Eduardo-val, szokás szerint. Megismerkedtünk néhány körülöttünk ülő szurkolóval, akikkel kiveséztük az első félidő történéseit. A sok férfi között azonban volt egy nagyon aranyos kislány is. Bokáig érő, hatalmas Torres mez volt rajta, és csodás, hosszú, szőkésbarna haja. Pár perc alatt összebarátkoztunk, és a végén már az ölemben ülve vára velem együtt, hogy visszatérjenek a pályára a játékosok.
Aztán megszólalt újra a sípszó, és a focisták újra elfoglalták a helyüket. Egészen a 60. percig a mieink uralták a játékot. Fabregas, Xavi és Iniesta könyörtelenül nyomakodott előre, viszont hátul sem tétlenkedtek a srácok. Balotelli szerencsétlenkedve indult meg Iker felé, akit Sergio több méteres lemaradással is sikeresen beért, majd szakította meg a támadást egy szép becsúszással. Később Prandelli lecserélte a csatárt, és a helyére di Natale-t küldte fel. Viszont pár perccel a pályára lépése után sajnos gólt is szerzett az olasz csatár. Iker tehetetlen volt.
Szerencsére nem kellett sokáig várni a válaszra. Épp, hogy elhalkultak az olasz szurkolók, mikor Fabregas betalált Buffon kapujába. Úgy éreztem felrobban a stadion. Az eddig ölemben ülő kislány sikítozva ugrott fel és kezdett el ugrálni a gól láttán. Akárcsak minden spanyol szurkoló.
A fejemben újra és újra lejátszottam a gól pillanatát. Gyönyörű összhang és gyönyörű gól. Az olasz kapus pedig nem tudott mit kezdeni a közeli támadással. Aztán felgyorsultak a történések, de sajnos újabb gól nem született, így 1-1-el zárult a mérkőzés. Összességében egy nagyon jó meccs volt, és nagyon élveztem.

***

Eltelt 3 hét az olaszok elleni csoportmérkőzés óta. A meccs után szinte egyből visszamentünk a szállodánkba, hogy ki tudjuk pihenni magunkat az útra. Ugyan is másnap hajnalban már indult is a gépünk, vissza Madridba.
Újra beletemetkeztem a munkába. Esküvőket bonyolítottam le, munkahelyi bulikat rendeztem illetve még volt egy keresztelő is az étteremben. Már kezdtem becsavarodni a folytonos munkától és állandó szervezéstől. Egy dolog éltetett, és segített abban, hogy ki tudjak kapcsolni, az pedig az Európa bajnokság volt.
Figyelemmel követtem az összes mérkőzést a TV-n keresztül, általában Eduardo és Helena társaságában. De volt mikor csatlakozott hozzánk még pár barátunk is, és együtt szorítottunk a válogatottunknak.
A hét elején azt hittem eldobom az agyam, amikor tudatosult bennem, hogy bejutottak Iker-ék a döntőbe. Igaz, hogy büntetőkkel, de az már másodlagos volt. Amint tudtam vettem is két jegyet a kijevi döntőre, magamnak, és bátyámnak is természetesen. Amikor elmondtam neki, hogy csomagoljon, mert megyünk Kijev-be, meg sem tudott szólalni. Úgy éreztem ennyivel muszáj megajándékoznom, a közelgő szülinapost. Végül is, csak egyszer 30 éves a bátyám.
Most pedig már itt vagyunk a Barajasi repülőtér kifutóján, készen arra, hogy útnak induljunk Kijev-be.

Egyik nap felhívtam Iker-t telefonon, és szerencsére tudtam is vele beszélni pár szót. Nagyon boldog volt, hogy újra ott lehetnek a döntőben. Gratuláltam neki, és elújságoltam, hogy a lelátóról fogom nézni a mérkőzést Edu-val egyetemben. A lelkemre kötötte, hogy amint leszállunk Kijev-ben csörgessem meg, hogy tudja biztonságban odaértünk. Aranyos volt, hogy aggódott. Még a repülőtérre is ki akart volna jönni elénk, de lebeszéltem róla, illetve tudatosítottam benne, hogy most a legjobb, ha a csapat mellett marad. Nem beszélve arról, hogy ha kiderülne, hogy eljött, del Bosque saját kezével fojtaná meg.
Aztán hirtelen eszembe jutott a spanyol hátvéd is. Az igazat megvallva, már egyre kevesebbet gondoltam rá. Kezdtem úgy érezni, hogy amit eddig kiváltott belőlem, egyre jobban tűnik el az idő múlásával. Kevesebb gondolatomat uralta, és végre egy kicsit fellélegzett a szívem.
Valamilyen szinten megnyugodtam a tudattól, hogy már nem hozott annyira lázba a hátvéd. Ugyan is sokáig szinte rettegtem, hogy meg fogja sebezni a lelkemet. Mert tudtam, hogy Ő képes lenne rá. Olyan érzéseket indított meg akkor bennem, amiket csak nagyon nehezen tudtam kordában tartani. Küzdöttem magamban az ösztöneimmel, mert tudtam, hogy ha egy kicsit is engedek nekik, akkor később már nem tudok megálljt parancsolni magamnak a közelében. A legrosszabb énemet hozta ki belőlem.
Persze nem tudhattam, hogy ez csak pillanatnyi állapot-e. Nem voltam biztos benne, hogy ha ismét látom, nem bukkannak fel újra azok az érzések. Ezért aggódtam még mindig, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a félelemmel, amit kiváltott belőlem. Szimplán így voltam bekódolva. Nehezen nyitottam az erősebbik nem felé, ezért is voltam minden potenciális pasi jelölttel szemben csúnyán visszautasító. Próbáltam erősnek tűnni, olyannyira, hogy még néha én is elhittem, hogy az vagyok. Pedig egyáltalán nem voltam az.
A szüleim csúfos válása után minden sokkal nehezebb lett. Eltávolodtunk egymástól és úgy éreztem, hogy elvesztem. Senki mellett nem éreztem magam igazán biztonságban, miután apám elhagyott minket egy másik nő miatt. Magamat hibáztattam. Azt hittem, hogy én csináltam valamit rosszul, ami miatt ott kellett hagynia minket. Edu volt az egyetlen, aki megértett és meg tudott nyugtatni. Mellette éreztem magam csak igazán biztonságban. Míg anya mellett már nem.
Valamiért egy kalap alá vettem apával. Azt gondoltam, hogy ha ő ott tudott hagyni minket, akkor anya is ugyan olyan könnyedséggel megteheti ugyan azt. Idő kellett, míg rádöbbentem, hogy ő sosem tenne ilyet velünk.
Gyerekként apás típus voltam. Egészen tíz éves koromig, folyton meg akartam neki felelni és mindig a kedvében akartam járni. Benne bíztam a legjobban. Felnéztem rá, és szinte istenítettem. Amikor pedig elment…összetörtem. Olyan mély sebeket hagyva maga után a szívemben, amiket a mai napig hordozok.
Persze azóta rendeződtek köztünk a dolgok. Felnőtt fejjel már belenyugodtam abba, amit akkor tett. Ugyan is már nem tudtam semmit sem tenni ellene. Viszont hiába hívott fel havonta párszor, hogy tudja, mi van velem és Eduardo-val, még mindig szkeptikus voltam vele kapcsolatban. Neki köszönhettem azt, hogy nem tudtam megbízni egy férfiban sem 100%-osan.
Arra eszméltem fel, hogy könnyek szaladtak végig az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, majd megnéztem mennyi az idő. Boldogan konstatáltam, hogy nemsokára megérkezünk Kijev-be. Újra visszaterelődtek a gondolataim a döntőre, és már is izgatottan kezdtem el fészkelődni a helyemen ülve. Edu is akkor tért magához, majd nem sokkal később felhívták a figyelmünket arra, hogy csatoljuk be magunkat.

Három órával később és egy hatásos fenyegetés után - miszerint muszáj bejárnunk a várost-, fáradtan dőltem ki a szállodai szobánkban. Örültem neki, hogy végre sikerült felfedeznünk a várost úgy, hogy közben nem kellett Eduardo nyavalygását hallgatnom lépten-nyomon.
Egy kis pihenés és egy kellemes vacsora után elkezdtünk készülni a meccsre. Már órákkal a mérkőzés kezdete előtt, hallottuk, ahogy több tucat szurkoló énekel az utcán, a szállodánk közelében. Alig vártam, hogy mi is csatlakozzunk a menethez és végre elfoglaljuk a helyünket a lelátón.
A meccs fergeteges volt. Az elején az olaszok kitartóan támadtak, de a hátvédjeink kőkeményen állták a sarat és nem voltak restek durván védekezni. Alig hittem a szememnek, amikor a 14. percben már is megszerezték a vezetést a mieink, David Silva góljával. Sírni tudtam volna örömömben. Edu-val összeölelkezve ugráltunk miközben hitetlenkedve néztük vissza a kivetítőről a gól pillanatát. A szurkolók pedig hatalmas ünneplésbe kezdtek. A spanyol drukkerektől harsogott az egész stadion.
Aztán az olaszok felkerekedtek és újabb támadásokat indítottak Iker felé, viszont a kapus résen volt, és csodás bravúrokkal védte ki az összes felé érkező labdát. A 42. percben pedig ügyesen előre indította Jordi Alba-t, aki végigszelve a pályán higgadtan akasztotta be Buffon hálójába a lasztit.
A második félidő elejére Prandelli már kihasználta az összes cseréjét, míg del Bosque csak egyet. Azonban nem sokkal az után, hogy beállt a pályára az olaszok utolsó cseréje, le is sérült, így a hátralévő időt emberhátrányban játszották. Az ellenfél csapata kétségbeesett akár csak a szurkolóik. A vörösök azonban megállíthatatlanul támadtak továbbra is. Már kezdtem megsajnálni az olasz csapatot a szerencsétlen állapot miatt, azonban rá kellett jönnöm, hogy a foci már csak ilyen. Néha könyörtelen, de összességében gyönyörű.
Az utolsó negyed órára a spanyol szövetségi kapitány beállította Fernando Torres-t, aki kevesebb, mint tíz perccel a pályára érkezése után történelmet írt. Ezzel ő lett az első olyan játékos az Eb-k történetében, aki két döntőben is gólt szerzett. A spanyol szurkolók szektora felrobbant. Mindenki eksztázisba esve ünnepelt. Köztük én is. A győzelem már a zsebünkben volt. Ezáltal pedig nem csak Fernando írt történelmet, hanem maga a válogatott is. Mert megvédte a címet és sorozatban három nemzetközi tornát is megnyert.
A lelátón az összes spanyol szimpatizáns ünnepelt már. Mindenki a mérkőzés végét jelentő sípszót várta, azonban del Bosque még az utolsó percekben felküldte a pályára Juan Mata-t. Épp hogy elhelyezkedett a középpályás, labdát is kapott az előző gólszerzőtől, amit be is lőtt Buffon kapujába.
Még maga Mata is alig hitte el! Ha pedig ez idáig úgy gondoltam, hogy szinte felrobbant a stadion, akkor nagyot tévedtem. Mert most szinte szó szerint az egekbe szállt a sportpálya. Fernando önzetlenségéről nem is beszélve! Eddig is tisztában volta vele, hogy egy áldott jó lélek, viszont az, amit a középpályásnak adott, több volt egy gólpassznál.
Pár pillanat múlva, pedig megfújták a sípot, majd befutott a pályára az összes játékos. Még mindig hitetlenkedve, szinte sokkos állapotban bámultam magam elé. Alig tudtam felfogni azt, ami a gyepen történt. Mintha csak álmodtam volna. Úgy dobogott mindvégig a szívem, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Edu sem tudta még feldolgozni a történéseket, mindketten lefagyva, csillogó szemekkel figyeltük az ünneplő játékosokat a pályán. Gyönyörű volt.
Később pedig már csak arra eszméltem fel, hogy Iker felemeli a serleget és mindenfelé ezüst konfettiket engednek szabadjára.