Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy ilyen későn tudtam egy újabb résszel előállni. Sajnos az ősz beköszöntével nagyon kevés időm maradt az írásra. Sokat kellett tanulnom a vizsgáimra, és útközben még a bokaszalagomat is sikeresen helyben hagytam. Így még kevesebb időm maradt, ugyanis még gyógytornára is köteleztek.
Sajnos fogalmam sincs, hogy ezek után milyen rendszerességgel fognak érkezni a következő fejezetek. Minden esetre a türelmeteket kérem a továbbiakban is.
Köszönöm azoknak, akik követnek, és velem tartanak! Jó olvasást a fejezethez!
Isabel López szemszöge:
A pezsgő kellemesen felmelegített és kellően ellazított, olyasvalaki társaságában, aki megtestesítette szinte az összes félelmemet. Az alkohol által, egy kissé feloldódtam, és végre képes voltam feszengés nélkül beszélgetni vele, annak ellenére, hogy a tekintetét, folyton magamon éreztem. Meg tudtam nyílni előtte. Bár nem teljesen, de nekem már ez is nagy szó volt. Egy nagy előrelépés.
Jól éreztem magam vele. Sőt, egyenesen remekül. Megnevettetett, és bókolt. Nőnek éreztem magam mellette. Egy olyan nőnek, akinek a figyelmére vágynak, nem pedig az ágyban nyújtott adottságaira.
Több gyönyörű hölgy hemzsegett az étteremben ahová elvitt, és sokuk szeme meg is akadt Sergio-n. De legnagyobb meglepetésemre, teljesen hidegen hagyta az összes nő kínálkozó tekintete. Én kerültem az érdeklődésének középpontjába, ami olyan szintű önbizalmat adott, mint még soha semmi.
- Ne haragudj –mondta miközben egy pillanatra lesütötte a szemét. –De egyszerűen nem tudom levenni rólad a szemem.
A tekintete elsötétült, az intenzív barna, kavargó árnyalat bejárta a testemet, majd újra a szemembe mélyedt. Egy röpke pillanatra az ajkába harapott, majd elengedte.
Mintha a tekintetével közvetlenül szabályozni tudta volna a testhőmérsékletemet, azon nyomban elpirultam és a bőröm elviselhetetlenül forró lett. Valami megváltozott a levegőben közöttünk. A lélegzetem is elakadt, ahogy a szemében tomboló éhséget megpillantottam.
Nem tudtam mit felelni neki. Én is csak lesütöttem a szememet, és pironkodva oldalra néztem. Zavarba hoztak a szavai, és nem tudtam rá mit válaszolni. A hatása alá kerültem már akkor, mikor kiléptem a társasház ajtaján. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy egy pillantásával is el tudta érni, azt, hogy kislányosan zavarba hozzon. Pedig foggal-körömmel próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nem tud rám hatást gyakorolni. Azonban hiába volt minden, végül Ő nyert.
Amikor végeztünk, Sergio az asztalra tette a szalvétát, és csurig töltötte a poharunkat, az utolsó cseppig kiürítve a drága rózsaszín nedűt tartalmazó üveget. Széles mosoly terült el az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Boldognak látszol –állapította meg miközben az arcomat fürkészte.
- Igen –válaszoltam. –Jól érzem magam –mondtam mire nagy mosoly terült el az arcán. A szeme mellett megint csak megjelentek azok az aranyos kis ráncok, és úgy éreztem azon nyomban elolvadok.
- Ezt jó hallani –mondta mély hangján, ami hallatán libabőr futott végig a testemen.
- Csak nem kételkedtél magadban? –kérdeztem mosolyogva majd belekortyoltam a poharamban lévő rózsaszín italba.
- Hát mit ne mondjak, nem vagy az a tipikus lány –mondta.
Jól esett, amit mondott. Különlegesnek éreztem magam tőle. Bár nem tudtam mivel érdemeltem ki, de akkor, abban a pillanatban ez nem számított, mikor úgy nézett rám, mint akit mindjárt felfal a tekintetével.
Lassan megittuk a pezsgőnket, ami után már muszáj volt kimennem a mosdóba. Gyorsan végeztem is a dolgommal, majd megnéztem magam a tükörben, ahol egy boldog arc tekintett vissza rám. Úgy éreztem magam, mint aki először randevúzik. Egy tapasztalatlan, félénk lánynak, akinek először „udvarol” egy igazi férfi. Izgatott voltam és reményekkel teli, miközben folyamatosan a félelmeimmel vívtam párbajt.
Mire visszaértem az asztalhoz, Sergio már indulásra készen várt rám. Amint mellé értem, megláttam az asztalon heverő számla lapot és a rajta heverő bankót, mire elfogott a méreg. Ugyan is, utáltam, ha helyettem fizetnek, legyen szó randevúról vagy egy sima találkozóról. Mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy kifizessem a saját részemet. Most azonban esélyem sem volt rá, hogy ezt megtegyem.
Miután magamhoz vettem a holmimat, elhagytuk az éttermet és gyalog indultunk meg a lakásom felé.
- Mi a baj? – Kérdezte miközben homlokába mély ráncokat mart az aggodalom. Nem érthette a hirtelen hangulatváltásomat, így jogos volt a kérdés.
- Hát először is, mérges vagyok rád. –Mondtam, de az arckifejezése semmit sem változott. Még mindig nem értette, a mérgem okát. –Nem hagytad, hogy kifizessem a részemet!
A szája huncut mosolyra húzódott, miközben a hüvelykujját gyengéden végigfuttatta az ajkain. Megnyalta a száját, és az ajkam - egy szenvedélyes csók, borzongató reményében - önkéntelenül is szétvált a mozdulatra. Hihetetlen volt. A mérgem szinte pillanatok alatt elszállt, amint újra elvesztem arcának tanulmányozásába. Újra a hatása alá kerültem, és nem tudtam mit tenni ellene.
- Aranyos vagy, amikor mérges vagy – mormogta, ami miatt libabőr futott végig a testemen.
- Mindig ilyen kitartó vagy?
- Csak ha olyat látok, amit meg akarok szerezni
- És én hogy részesülhettem ekkora szerencsében? - képtelen voltam elrejteni a mosolyomat.
- A bókomra hajtasz?
- Nem, de reméltem, jó okod van rá, hogy felforgasd az életemet.
Kissé ellépett tőlem miközben a kezét végigfuttatta a haján. Az eddig körülvevő melegség, ami belőle áradt, hirtelen eltűnt. Furcsa volt, de azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám. A közelségének hiányától pedig máris elveszettnek éreztem magam. Vissza akartam kapni, azt akartam, hogy megérintsen.
- Te más vagy. –Mondta mire a homlokom alig észrevehető ráncba szaladt.
- Oké..
- Szerettelek volna újra látni, de te nem igazán adtál lehetőséget rá. - Felvonta a szemöldökét. - Ennyi elég? –Kérdezte mire sóhajtottam egy nagyot és odaléptem hozzá.
- Majd meglátjuk –mondtam sejtelmesen mire nagy mosoly terült el az arcán.
- Ez akkor azt jelenti, hogy újra láthatlak? –kérdezte miközben a szemembe nézett.
- Majd meglátjuk – válaszoltam megint csak ugyan azt, majd egy gyors puszit nyomtam az arcára, és sietve elinaltam, mielőtt még meggyőztem volna magam, hogy ott maradjak a társasház lépcsője előtt, Vele.
Sergio Ramos szemszöge:
Hihetetlen! Csak ez az egy szó jut az eszembe amikor Isabel-re gondolok. Egyszerűen hihetetlen nő! Ha nem találkoztam volna vele, akkor el sem hinném, hogy létezik olyan, mint Ő. Gyönyörű, okos, sejtelmes, őrületesen szexi és még makacs is. De a legjobb az egészben, hogy mindezek ellenére is egy szerény és kedves lány, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mennyi pénz lapul a zsebemben.
Az első randink után, köpni-nyelni nem tudtam, mikor elmondta, hogy azért mérges rám, mert kifizettem a vacsorát. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy ilyen miatt fog rám valaki neheztelni. Ez is csak azt bizonyította, hogy Ő más, mint a többi nő. Nem hiába nem tudtam kiverni a fejemből, a stoppolás óta. Magához láncolt a makacsságával és a szépségével. Olyan értékek lapulnak benne, amelyek miatt képtelen voltam másra gondolni, csakis rá.
A második randevúnk az egyik kedvenc éttermemben volt. Kifejezetten a hangulata miatt választottam, ugyanis ott mindig otthon éreztem magam. Az Asador az a hely volt, ahol nem kellett attól tartanom, hogy idegenek zavarnának meg, ugyanis ott már majdhogynem megszokott volt egy-egy híresség látványa. Nem akartam, hogy Isabel kényelmetlenül érezze magát, ugyanis észrevettem, hogy az előző randin egy kissé feszélyezte a sok kíváncsi szempár, ami körülvett minket.
Úgy éreztem, hogy egyre jobban megnyílik előttem, ami miatt végtelenül boldog voltam. Kezdtem a bizalmába férkőzni, és egyre több mindent osztott meg velem a múltjával kapcsolatban. Folyton mosolyogtam a közelében. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki cukor túladagolást kapott, de még azután is tömi magába az édességet.
Napokig képes lettem volna hallgatni édes hangját. Ha pedig a nevemet mondta, egyenesen megőrjített. A bűvkörébe vett. Nem tudom megmondani, hogy mi tetszett meg benne annyira, ami miatt képtelen voltam másra gondolni. Csak azt tudtam, hogy látni akarom, hallani akarom, és érezni a közelségét. Nehezen tudtam türtőztetni magam mellette. Folyton vissza kellett fognom magam, hogy nehogy valami olyat mondjak vagy tegyek, ami elriasztaná.
Azonban mikor már ott álltam a társasház lépcsőjén, szemben Vele, úgy éreztem, hogy tennem kell valamit. Nem tudtam levenni róla a szememet. Szinte megbabonázott. Pont egy magasságban volt az ajka az enyémmel, a lépcsőnek hála. Ő viszont meghátrált, és elhúzta a fejét a kínálkozó csóktól.
Úgy éreztem magam, mint akit hideg vízzel leöntenek. Meglepett. Ezelőtt még sosem utasították vissza egyetlen csókomat sem. Ő viszont igen.
