Hatodik fejezet

Sergio Ramos szemszöge:

Kevesebb, mint egy hete tértünk haza Ukrajnából. A megérkezésünket követően pedig minden rólunk szólt. Az egész ország minket ünnepelt, és mindenhol a válogatottról beszéltek. Mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy újra sikerült megcsinálnunk. Ismételten bebizonyítottuk, hogy milyen erős a spanyol nemzeti gárda.
Az első pár nap, számunkra is csak az ünneplésről szólt. Kiengedtük a fáradt gőzt és végre felszabadultan bulizhattunk. A nők pedig szinte levakarhatatlanul szomjaztak a figyelmünkre. Azonban mindhiába. Senki sem mozgatta meg igazán a fantáziáimat, pedig elhihetitek, hogy egy ilyen hosszú bajnokság után, szinte fájdalmasan magas volt a tesztoszteron szintem. Minden szempárban azt az átkozottul makacs, és pimasz zöld örvényt kerestem, de sehol sem találtam hozzá foghatót.
Még az Európa bajnokság sem tudta lekötni annyira a gondolataimat az elmúlt hónapban, hogy elfelejtsem Őt. Persze, nem mondom azt, hogy nem próbáltam, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok rá. Iker által tudtam, hogy ott volt mindkettő meccsen, amit az olaszok ellen játszottunk. Talán még magamnak sem vallanám be igazán, de valamilyen szinten miatta is bizonyítani akartam a pályán. Azt akartam, hogy lásson és emlékezzen rám. Pedig még csak nem is ismertem.
Az utóbbi pár napban számtalanszor megfordult a fejemben, hogy meglátogatom az éttermében, azonban valahogy mindig sikerült lebeszélnem magamat róla. Őszintén már nem is emlékeztem rá, hogy mikor kellett utoljára megküzdenem, egy lány figyelméért.
Amióta ismert vagyok, nem találkoztam még olyan lánnyal, aki ne akarna az ágyamba jutni, vagy kihasználni a hírnevem. Őt viszont mindez hidegen hagyta. Csak egy voltam azok közül, akik bepróbálkoztak nála. Ugyan olyan, mint a többi férfi. Talán ez tetszett meg benne annyira. Hogy felőle lehetnék akár a spanyol király, vagy űrhajós, ugyan úgy kezel, mint egy teljesen hétköznapi, átlagos embert. És ez így volt rendjén.

Egyik nap, megbeszéltük páran, hogy elmegyünk este valahova egy kicsit kikapcsolódni. Szerencsére sikerült Fernando barátomat is rábeszélni, hogy velünk tartson, így vele együtt összesen négyen indultunk útnak. Kezdetben egy elég rongyrázós helyre mentünk be, amit aránylag gyorsan meg is untuk. Tekintve, hogy rajtam kívül mind a három társam boldog kapcsolatban, vagy házasságban él, nem voltak oda az ötletért, hogy lencsevégre kapják őket a nők kereszttüzében. Így inkább kerestünk egy másik helyet ahol nyugodtabbak voltak a körülmények.
Így kötöttünk ki végül Álvaro-val, Fernando-val és Iker-el, Isabel éttermében. Amint felvetődött az ötlet, szinte kapva kaptam az alkalmon, és egyeztem bele a kapus felvetésébe, miszerint menjünk oda. Látni akartam a lányt, és úgy éreztem ennél jobb lehetőség nem is lehet.
Amint helyet foglaltunk, egy mosolygós pincérnő állt meg az asztalunk mellett és rakott le mindenki elé egy-egy étlapot. Aránylag gyorsan megtalálta mindenki azt, amit enni szeretne, így mielőtt még elment volna a felszolgálólány, leadtuk a rendelést. Közben szinte már feltűnően figyeltem hátha a közelben tartózkodik a főnöke, de sajnos sehol sem láttam. A lány elment, és ezzel a srácok elkezdtek beszélgetni. Arbeloa azt kezdte el ecsetelni, hogy hova szeretné elvinni a családot nyaralni, míg Fernando megosztotta velünk, hogy meddig maradnak a családdal Madridban.
- Nem is tudom mikor voltam itt utoljára –elmélkedett a mellettem ülő csatár mire felkaptam a fejem. –Isabel-el mi van? – kérdezte a vele szemben ülő kapustól, amivel teljesen meglepett. Nem gondoltam volna, hogy még a csatár is ismeri a lányt.
- Honnan ismered? Hol találkoztatok? –kérdeztem szinte gondolkozás nélkül mire Iker elmosolyodott.
- Hát –gondolkozott el miközben rám pillantott. – Ez az Ő étterme, így itt találkoztunk vele – mondta, de továbbra is kérdő tekintetem miatt folytatta. - Talán még Sara ajánlotta régebben Olinak ezt a helyet. Azóta visszajárunk, ha itt vagyunk Madridban. Kedves csaj –mosolygott miközben összepillantott a kapussal. –Te is ismered? –kérdezte.
- Csak szeretné megismerni –mosolygott Iker. –Isabel-ről azonban ez nem mondható el –mondta mire akarva akaratlanul is, de megforgattam a szemeimet.
- Áhááá! Értem! –mosolygott Álvaro. –Kifogott rajtad! –nevetett.
- Szépen mondva is, kikosarazták –mondta Iker önelégült mosollyal az arcán.
- Azért kikosarazásnak még nem nevezném, egyszerűen csak… - gondolkodtam el miközben újra lejátszottam a fejemben a múltkori találkozásunkat. –Oké, talán tényleg kikosarazott, viszont ez még nem jelent semmit –mondtam miközben Iker már el is kezdte mesélni a történetemet, egészen a stoppolástól a múltkori találkozásig, ezzel kissé szégyenbe hozva a macsó imidzsemet.
Szerencsémre pont azután jelent meg az asztalunknál Isabel, mikor Iker befejezte a meséjét. Az orchidea és vanília illat keveréke már sokkal a megérkezése előtt elárulta, hogy itt van, ami azon nyomban elcsavarta a fejemet. Lassan végigvezettem rajta a tekintetemet, egészen a cipője orrától a feje tetejéig. Ugyan olyan gyönyörű volt, mint a múltkori találkozásunkkor, most azonban sötétbarna ruhát viselt, ami miatt szinte világítottak az íriszei. Majd’ megőrültem, amikor rám emelte smaragd zöld szemeit és Ő is végig nézett rajtam.
Akkor dőlt el bennem igazán, hogy ez a nő nem csak egy éjszakára kell nekem. Mert tudtam, hogy ha egyszer megkaphatnám, nem akarnám elengedni soha többé. Egy pillantásával is el tudta érni azt, hogy kellemetlenül szűkösen érezzem magam a nadrágomban. Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit más még soha. Bevallom egy kicsit még meg is rémültem tőlük, de csak még erősebbé tette bennem a késztetést, hogy megszerettem magamnak. Nem csak a testét, hanem a szívét is.

***

A srácokkal való vacsora után, szinte minden másnap az étteremben kötöttem ki. Látni akartam, és ez miatt képes voltam szinte minden szabadidőmet ott tölteni, arra várva, hogy megjelenjen. Ugyan is már nem tudtam mit kezdeni magammal otthon. Minden gondolatomban ott volt, és úgy éreztem, hogy muszáj találkoznom vele, különben belebolondulok. Nem tudtam semmivel sem kiverni a fejemből. Még sosem éreztem ehhez hasonlót, és nem tudtam mit tegyek.
Egyik alkalommal még a nővérem is csatlakozott hozzám. Túlságosan is kíváncsi volt, és hozzám hasonlóan ő sem tudott a fenekén maradni. Örült, hogy végre találtam egy olyan nőt, aki igazán felkeltette a figyelmemet. Bár valahogy éreztem, hogy Sara már mindent elmondott neki, mégis kifaggatott minden kis részletről. Sőt még azt is megmertem volna kockáztatni, hogy több mindent tudott a lányról, mint én.
Mérhetetlenül zavart, hogy nem ismertem, és az is, hogy nem találtam rá más módot, hogy változtassak ezen, mint hogy zaklassam a munkahelyén. Egy utolsó szerencsétlen flótásnak éreztem magam. Egyenesen szánalmasnak. Mégis minden nap reménykedve mentem be, hátha láthatom.

Isabel López szemszöge:

Nagy volt a sürgés-forgás az étteremben. Teltház volt, és minden segítő kéz jól jött, így én is beálltam a konyhába. Szinte fellélegzett a lelkem amint kötényt ragadtam a kezembe, ami után boldogan álltam be a helyemre. Antonio és én tökéletes összhangban dolgoztunk, mellette képes voltam teljesen kikapcsolni az agyamat és csak a receptre, és a kezemre figyelni. Azonban egy név mindezek ellenére is képes volt kibillenteni a nyugalmamból.
- Miranda! –szóltam az egyik felszolgáló lánynak, aki azon nyomban oda is állt mellém. –Mit mondtál az előbb? –kérdeztem.
- Hát csak azt meséltem a többieknek, hogy az úr a 14-es asztalnál milyen nagylelkű borravalót adott –mondta mire összehúzott szemekkel néztem ki a lengőajtó ablakán az említett asztal felé.
- Megkérhetlek rá, hogy ha legközelebb is látod, azt az urat akkor szólsz nekem? –kérdeztem miközben a férfi távolodó alakját néztem.
- Természetesen! –mondta mosolyogva majd vissza is ment dolgozni.

Azután a nap után, Miranda szinte minden másnap szólt. Először alig hittem el. Egy rakás kérdés fogalmazódott meg bennem a folytonos jelenlétével kapcsolatban, viszont lerendeztem magamban annyival, hogy biztos csak enni szeretett volna egy jót. Nem akartam magam hiú ábrándokba kergetni, így minden ahhoz fűződő gondolatomat, miszerint miattam látogatja ilyen sokszor az éttermemet, gyorsan elűztem a fejemből. Végül is, egy ilyen ismert focista, mégis mit akarna tőlem? Még a gondolata is nevetségesen hangzott, miszerint miattam lenne itt.
Hallottam már róla, és a nő ügyeiről. Pontosabban Sara már mesélt pár dolgot előjáróban. Állítása szerint, nagyon teper utánam a hátvéd, amit egy hatalmas nagy viccnek tartottam. Ha pedig mégis igaza lenne, nem hinném, hogy komolyak lennének a szándékai. Végtére Sergio Ramos-ról beszélünk! Ő testesíti meg számomra a legnagyobb félelmeimet. Veszélyesen helyes és tisztában is van vele. A hangját hallva szó szerint elolvadnék. De mindezek mellett, megbízhatatlannak és csalfának tűnik, főleg a sajtó által felállított képe miatt. Olyannak, akivel már többször is megjártam, és már egy életre elegem volt belőlük.
Frusztrált, hogy szinte minden nap ott volt, vagy inkább az, hogy nem tudtam hova rakni magamban a folytonos jelenlétét. Nem akartam, hogy ott legyen. A lehető legmesszebb akartam tudni magamtól. Így is folyton folyvást Ő járt a fejemben, ezek után pedig egy szabad gondolatom sem maradt már. Kezdett igazán az agyamra menni, és úgy éreztem, ennek véget kell vetnem. Elegem lett belőle.
Egyik nap oda is mentem hozzá. Úgy éreztem, hogy nem bírnék ki még egy napot úgy, hogy tudom, ott van, és nem vagyok tisztában vele, hogy miért. Mikor úgy láttam, hogy már végzett a vacsorájával, kicsörtettem a konyhából és egyenesen felé vettem az irányt. Idegesen és végtelen nagy kíváncsisággal ültem le az asztal másik oldalára és néztem vele farkasszemet.
- Elmondanád végre, hogy mi a szándékod azzal, hogy szinte minden nap itt ülsz? Vagy csak ennyire ízlik az itteni saláta? –kérdeztem higgadtan miközben belül majd’ felrobbantam a kíváncsiságtól.
Miután minden porcikámon lassan végigvezette a szemét, egy önelégült mosoly húzódott az arcára. Legszívesebben letöröltem volna onnan, viszont a kíváncsiságom ennél még erősebb volt. Hajthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy megtudjam, miért tölti itt szinte az összes estéjét, és talán még magamnak sem vallanám be igazán, de reménykedtem benne, hogy végül én leszek rá a válasz. Amire valljuk be, kevés az esély.
- Félre ne érts, tényleg nagyon finom a salátátok –mondta miközben hátradőlt a székében és újra végigvezette rajtam a tekintetét. –De igazából miattad vagyok itt. –mondta mire önkéntelenül is, de elkerekedtek a szemeim. Nem hittem a fülemnek, és gondolom ezt Ő is láthatta ugyan is újra megszólalt, biztosítva bennem, hogy jól hallottam. –El szeretnélek vinni egy randevúra –mondta lehengerlő mosollyal az arcán, mire hirtelen elkaptam róla a tekintetemet.
Újra előtörtek belőlem azok az érzések, amikről azt hittem, hogy már eltűntek. A józan észem és az iránta való érzéseim szinte háborút vívtak bennem. Tudtam, hogy ha belemegyek, onnantól kezdve nekem annyi. Nincs megállás, se visszaút, és ez megrémített.
- Nem –mondtam ki, amivel még magamat is megleptem. Nem gondoltam volna, hogy össze tudok szedni annyi erőt, hogy kimondjam, miközben a tekintete szinte ketrecbe zárt. Fogolynak éreztem magam, és a lehető legmesszebb akartam futni előle és az érzéseim elől.
- Akkor legalább azt engedd meg, hogy hazakísérjelek –mondta, de szinte reflexszerűen megráztam a fejemet. Képtelen voltam újra kimondani azt a szót, miközben reményekkel teli szemekkel nézett rám. Még nekem is fájt volna újra hallani, pedig tudtam, hogy ki kellene mondanom. –Isabel.
Amint kiejtette a nevemet a száján, szinte megborzongtam. Hirtelen fázni kezdtem, így összehúztam magamon a blézeremet, majd újra felemeltem a tekintetemet rá. Csak nem kétségbeesett pillantását látva, égni kezdett a torkom, a visszafojtott választól. Legszívesebben belementem volna, de nem akartam újabb sebeket szerezni. Fájt már a gondolata is, hogy újra megbántanak és nem akartam ismételten az az elveszett lány lenni, akit csak a szeretetre éhes szíve vezetett. Már annyiszor estem bele ebbe a csapdába, hogy már elegem volt belőle. Mégsem tudtam neki ellent mondani. Pillanatok alatt vesztem el a csokoládébarna szemekben, és nem tudtam tőlük szabadulni. Képtelen voltam uralkodni az érzéseim felett.
- Rendben! –egyeztem bele végül mire fülig ért a szája.
- Mikor végzel? –kérdezte miközben rápillantottam a karórámra. Már este kilenc volt, és ha akartam sem tudtam volna már mit csinálni. A könyveléssel és minden mással is végeztem már.
- Tulajdonképpen, mára már végeztem –mondtam majd felálltam az asztaltól. –Fogom a holmimat és mehetünk –mondtam miközben elindultam az irodám felé, ahol csak felkaptam a táskámat és el is indultam. Út közben még elköszöntem Antonio-tól és a többiektől, majd visszamentem a focistához.
Úgy éreztem, hogy pengeélen táncolok, de úgy gondoltam, hogy egy esélyt még adhatok a szívemnek. Hátha végül nem ver át.